Ez vagyok én – és nem kérek elnézést érte

Az életem attól a pillanattól kezdett a helyes irányban menni, amikor erre rádöbbentem és elhittem. 

Amikor megszűntem azon gondolkodni, mire vagyok képes, és mire nem. 

Amikor csak elkezdtem magabiztosan lépkedni a céljaim irányában. Cselekedni töprengés helyett. 

Amikor nem érdekelt többé, ki néz, és ki nem. Nem érdekelt, ki, mit gondol rólam. Elég volt az, hogy én tudom. Nem kellett, hogy más is tudja, és nem kellett, hogy bárki higgyen bennem, mert már én hittem magamban. 

Amikor nem bántotta többé a reflektorfény a szemem, amikor nem érdekelt többé, hogy néznek-e vagy sem, és az sem mit gondolnak közben. Mert én tudtam, és nem kellett a visszacsatolás, hogy más is tudja. 

Mikor ki mertem engedni a szellemet a palackból, mert elhittem, hogy nem fog ártani senkinek, hanem pont az ellenkezője. 

Mikor nem fogtam többé vissza magam. 

Mikor nem hallgattam többé senkire, csak az ösztöneimre. 

Amikor hinni kezdtem abban, hogy amit látok, azt helyesen látom. Amikor többé már nem akartam senkit megkérdezni, mert tudtam magamtól is, mi a helyes. 

Amikor már nem foglalkoztam azzal, merre megy a világ, mert tudtam, hogy én merre tartok. Amikor nem akartam senkitől elnézést kérni a létezésemért, és senkinek nem akartam megmagyarázni a döntéseimet. 

Amikor megtanultam hallgatni a saját megérzéseimre, amikor el mertem hinni, hogy tudhatom jobban, mint mások. Közben, amikor felismertem, mennyi mindent nem tudok még, és milyen sokat kell még tanulnom. Amikor biztos voltam benne, hogy mindennek el fog jönni az ideje. 

Amikor hevesen vert a szívem, de annak ellenére is megtettem, mert az volt a helyes. Amikor nem érdekeltek többé a gátlásaim és a félelmeim, mert felülírtam őket az akaratommal. 

Amikor megtanultam büszkének lenni magamra, és elismerni az érdemeimet. Amikor megláttam a saját értékeimet, amikor rádöbbentem, miben vagyok erős, és hogyan kell előnyt kovácsolnom belőle. Amikor nem vágytam többé senki és semmi elfogadására, mert tudtam, mit érek. Amikor megtanultam kiállni magamért, megtanultam felismerni és kezelni a gonoszságot és a rosszindulatot. 

Mert sokáig bujkáltam a saját képességeim és céljaim elől belülről mardosva: „ennél több van benned”. 

Amikor már nem akartam többé elbújni az árnyékban, az életem csak azon a ponton kezdődött el igazán. Felvállaltam magam, ahogy vagyok, és nem kérek elnézést azért, mert létezem. 

Azért lettem erős és független nő, mert az élet rákényszerített

Régen sokat kommunikáltam arról milyen fejlődésen mentem keresztül, mint ember, mint nő az elmúlt években. Büszke voltam ezekre a változásokra, erősnek éreztem magam. 

Aztán párszor visszahallottam, hogy egyes férfiak az írásaimat feministának bélyegezték. Bevallom utána kellett olvasnom mit is csinál és képvisel pontosan egy feminista, mert nem voltam vele száz százalékig képben. Annyi történt ugyanis, hogy én őszintén leírtam a gondolataimat, a felismeréseimet, hogy nőként mennyi erő van bennem, hogy képes vagyok bármit felépíteni, nem kell függenem senkitől, az üzleti sikereim sem azon múlnak, hogy áll-e mellettem, vagy mögöttem egy férfi. Érdekes, hogy ha egy nő felvállalja az erejét, akkor feministának bélyegzik érte. Miért is? Egy nő nem lehet erős, független és magabiztos? Vagy ha az, akkor feminista? És egyébként is a feminizmus annyira összetett dolog, nem gondolnám feltétlenül, hogy valami pejoratív címke. 

Nem azért lettem erős és független nő, mert feminista vagyok, vagy meg akartam mutatni bárkinek, vagy küzdök a női nem jogaiért, vagy bizonyítani szeretnék másoknak vagy magamnak, vagy versenyeznék a férfiakkal. Azért lettem erős és független nő, mert az élet rákényszerített arra, hogy az legyek. 

A mesében úgy írják, hogy egy nap megérkezik a nő életébe egy jóképű, megbízható, erős egzisztenciával és ambíciókkal rendelkező férfi, hogy az édesapjától megkérje a kezét. A csodálatos és odaadó édesapja, aki felnevelte az oltárhoz vezeti, majd átnyújta a kezét a vőlegénynek. És az egyik férfi óvó karjai közül szimbolikusan egy másik férfi féltő, óvó karjaiba kerül. És innentől nincs más dolga, mint kedves, bájos, csinos és finom hölgyként berendezi az új családi fészket, majd teherbe esnie és sok-sok csodálatos poronttyal ajándékoznia meg a férjét. Szép élet, nincs is ezzel semmi baj. Annyi, hogy nekem ez nem adatott meg, és még sok más nőtársamnak sem. És az sem biztos, hogy minden nő erre vágyik...

Az egyszer volt, hol nem volt kezdetű tündérmese van, akinek alkoholista, erőszakos, szerencsejáték-függő, kegyetlen, bűnöző vagy nemtörődöm apával vagy éppen árván kezdődik, aztán egy hasonló kaliberű férfi oldalán, elválással vagy családi tragédiával folytatódik. 

De az is lehet, hogy a tündérmeseszerű élet megadatik, mégis azt érzi egy nő, hogy többre lenne képes. Ezer nő, ezerféle történet. 

Sokszor ebben a kemény világban meg kell állnunk a helyünket, biztonságot és stabilitást adó családi háttér nélkül, vagy pártalanul sodródunk, netán olyan párkapcsolatban, ahol soha nem engedhetjük el a gyeplőt, mert ha hagynánk a dolgokat a medrükben folyni, katasztrófa lenne a vége. 

Szóval nincs más választásunk: megkeményedünk, hozzákeményedünk egy férfias világhoz. Megtanuljuk összeszerelni az Ikea bútorokat, felfúrni a képeket a falra, cipekedni, irányítani, döntéseket hozni, határozottnak lenni, keményen dolgozni, megálmodni és megvalósítani a céljainkat, kiállni magunkért. És azok a nők, mint például én is, akik erős ambíciókkal rendelkeznek, akiknek van valamiféle küldetéstudata, karriert építünk, megtanulunk vállalkozni, céget építeni, pénzt keresni, üzletelni, gazdálkodni. Ezért amikor megbélyegezel egy erős nőt, gondolkodj el egy percre! 

Biztos élet egy palotaszerű otthonban, egy megbízható, erős és oltalmazó férfi jobbján, a kertet gondozni, főzőcskézni, gyerekeket nevelni, anyagi biztonságban élni – nem mindannyiunknak adatik ez meg. És semmi baj azzal, akinek ez megadatott, egy nőtársamtól sem irigylem vagy bántanám ezért. Persze valahol minden nő vágyik erre a tündérmeseszerű könnyű sorsra, a biztonságra, a stabil háttérre, de ezt a nők nagyon kis százalékának kínálja fel az élet. 

Vagy mi a gond azzal, ha egy nő megkapja mindezt, de ő ennek ellenére is szeretne alkotni, dolgozni, nyomot hagyni, kiteljesedni a munkában is? 

Nőként nekünk is túl kell élnünk egy kemény világban. Van, hogy teljesen magunkra vagyunk utalva. Van, hogy elszakít minket a családtól vagy a szerelmünktől ez élet. Nem várhatunk egész életünkben kiszolgáltatva valami tündérre, aki a tökből hintót varázsol nekünk, és a szőke gazdag hercegre, aki felkutatja értünk a várost, miután egyszer összetalálkozott velünk a bálban. 

Ahogy haladunk előre, és az élet férfias kihívásokkal szembesít minket, azt vesszük észre, hogy meg tudjuk ugrani ezeket. Rádöbbenünk szép lassan, hogy bár tényleg isteni szakácsnők vagyunk, ösztönösen értünk a lakberendezéshez és az öltözködéshez, magas empátiával képesek vagyunk kézben tartani a szociális kapcsolatokat, hogy szeretünk jól kinézni, de nem csak erre vagyunk képesek. Dolgoznunk kell, mert a mai világban egy fizetésből már nem lehet fenntartani egy családot, és miközben nem csak a tűzhely mellett, de a munkában is meg kell állnunk a helyünket, rádöbbenünk, hogy nekünk ez is megy. 

Képesek vagyunk nyomot hagyni ebben a világban, képesek vagyunk hozzátenni új szemléletmóddal, képesek vagyunk reformokra. Nagyon jól tudunk csapatot építeni, kiváló vezetők vagyunk, elképesztően jó ötleteink vannak, szeretjük szebbé varázsolni a környezetünket, született kommunikátorok vagyunk és rendkívüli teremtő erő van bennünk. Kreativitásunkat az életünk minden területén használjuk. Ráeszmélünk, hogy ebben a világban megvan a mi helyünk is, mint egyenrangú fél. Lehetünk magabiztosak, határozottak, erősek és ettől még mindig nők maradunk. 

És én már nem bánom, hogy az apám nem vezetett soha az oltárhoz, hogy a féltő, óvó karjaiból átadjon egy erős és ambíciókkal teli férfi féltő, óvó karjaiba, mert lehet akkor soha nem döbbentem volna rá arra az erőre, ami bennem van, hogy én nem második vagyok, hanem egyenrangú fél. És pontosan annyit tudok az asztalhoz hozni, mint férfi társaim. Hogy semmivel sem vagyok több, de nem is vagyok kevesebb. Nem vagyok feminista. Erős vagyok, mert erősnek kellett lennem. Mert mindig magamra voltam utalva, és meg kellett állnom a helyemet. 

Tudom, hogy sok férfi még nehezen tud minket elfogadni. Ahhoz szoktak ugyanis, hogy beletörődve sorsunkba kevergetjük a fazékban a pörköltet a tűzhely mellett, de az idők változnak. Megszületett egy új nő: az erős, független és magabiztos nő, aki hisz magában, a tehetségében és alkotni akar. 

A blogomat újra megnyitom

Beporosodott a billentyűzetem és eltunyultak az ujjperceim olyan rég írtam már. Mondjuk ez nem teljesen igaz. Rengeteget írtam az elmúlt 1-2 évben, prezentációkat, szakmai cikkeket, brand-stratégiákat, marketingszövegeket, posztokat, árajánlatokat – és egyszerűen mindez mellett már nem maradt energiám a blogomat is vezetni. Pár napja viszont kaptam egy levelet, ami felnyitotta a szemem: 

 „Úgyhogy hála Neked, a döntést meghoztam, szépen lassan önazonos életet szeretnék élni és nem nyomom el magamban újra és újra a vezetői képességeimet. Ha elveszítem a lelkesedést, akkor újra elolvasom az írásod.😊 Úgyhogy igazából már ezt a segítséget is nagyon köszönöm. Illetve a sok inspirációt, amit az oldalaidat nézve kapok.” 

Köszönöm neked, aki megírtad ezt a visszajelzést a blogommal kapcsolatban, mert rádöbbentettél, hogy nem szabad abbahagynom, amit egykor elkezdtem. Rá kellett jöjjek, hogy a blogomat még így is, hogy elhagytam, több százan nézegetik havonta, és úgy tűnik van, aki ezekből az írásokból merít erőt.

Mondanivalóm az van bőven, és ha nagyon akarom, az időt és energiát is meg fogom találni az írásra. Szeretek írni. Ha nem marketinges lettem volna, akkor újságíró. 

Tele van a számítógépem nem publikált, be nem fejezett gondolatokkal, mert van, hogy írok, és van, hogy magamnak írók. Olyan is előfordul, hogy nem merem megosztani egy-egy írásomat, mert őszintén megnyílni idegen emberek előtt, azonnal támadhatóvá is tesz, és nem mindig állok készen erre. Mert önmagunknak lenni, no, ehhez kell némi bátorság. De erről majd később...

Aki szeret írni tudja, hogy az írásnak van némi terápiás értéke magára az alkotóra is. Valahogy jól esik rendszerezni a gondolatainkat és kiküldeni az éterbe azokat. Néha megértik, néha félreértik, néha hálás levelet küldenek, néha habzik a szájuk. 

Ezért szoktam azt mondani, hogy nem az a lényeg, hogy én mit írok, hanem az, ami neked eszedbe jut róla. 

Lehet csöndes voltam ezen a blogon, de mint ember rengeteg minden történt velem az elmúlt 1-2 évben, aminek sok fontos tanulsága volt. Életem leckéit próbáltam megfogalmazni ebben a blogban, és ezután is ezt fogom tenni. Lehet menőbb dolog manapság vloggernek lenni, vagy podcastot indítani, de számomra van annak valami bája, ahogy a mondatok megformálódnak az ujjaim nyomán, hogy egy picit emésztgetem, rendszerezem, újra fogalmazom, ha úgy tetszik. 

Ez egy blog a bátorságról, önmagunk felvállalásáról, arról, hogy azt csináljuk, amit szeretünk, hogy soha ne hagyjuk abba a fejlődést, a tanulást, hogy dolgozzunk keményen a céljainkért és legyünk kitartók. Hogy ne nyafogjunk és keressük a kifogásokat, és hárítsuk a világra vagy a környezetre a felelősséget. 

Engem nem sokat hallotok panaszkodni a közösségi médiában. Ennek az oka, hogy az életben sem igen panaszkodom, teszem a dolgomat. Megtanultam erősnek és bátornak lenni, és ha ebből valamit rátok ragaszthatok, már megérte. 

És tudod, soha nem az a lényeg, hogy én mit írok, hanem az, ami neked eszedbe jut róla, ennek fényében már készül a következő írásom. 

A blogomat újra megnyitom.