Nyílt levél a hétköznapi hősökhöz

Munkám során rengeteg olyan emberrel találkozom, akinek olyan eredményei vannak, hogy tágra kerekednek a szemeim, amikor az életük történetét hallgatom.

Rengeteg alkalmazott élete virágzik, mert annyira gondos és nagylelkű főnök, olyan találmányt hoz létre, ami egyedülálló az egész világon. Piacvezető céget épít fel pár év alatt a semmiből vagy telefonon keresztül több tízezer embernek ad tanácsot, hogyan éljen egészségesebben. És olyat is láttam, hogy az irodája falán annyi szakmai elismerő oklevél lóg, hogy a tapéta már alig látszik tőle.

És mégis alig hallani róluk...

A média tele van üres fejű divatdiktátorokkal, bűnözőkből és prostikból lett valóságshow sztárokkal, celeb feleségecskékkel. Olyan emberekkel, akik nem sok mindent tettek hozzá a világhoz, mégis százezrek követik őket.

Alapvetően három fajta ember létezik. Az, aki csöndben teszi nap, mint nap a dolgát, több száz embert foglalkoztat, csodálatos családja van, feltalál dolgokat, a szakma összes elismerését begyűjti. Annyit és annyit dolgozik, hogy nincs ideje az öntömjénezésre. Nincs ideje, hogy posztoljon a közösségi médiában, hogy hangot adjon sikereinek, sőt energiája sem marad erre. Igazából a legtöbben még azt sem értik, miért fontos ez.

Aztán van a másik típus, aki soha semmi valódit nem tett hozzá a világhoz, esetleg csak szerencsésen ment férjhez, vagy valamelyik producernek tetszett a cicije, ezért beválogatta egy valóságshowba, ennek ellenére rohadt nagy egoja van. Imádja, ha fotózzák, ha posztolhat, ha süt rá a reflektorfény, egyszerűen szeret fürdeni mások csodálattal kevert irigy áhítatában. Mivel folyamatosan tolja magát, imádja, ha bámulják, ha rajonganak érte, ezért egyre többet és többet szerepel. Az alapvető képessége is megvan, hogy mondjon néhány összefüggő magyar mondatot, ezért felkapja a média és egyre híresebbé és híresebbé válik. Végül egy ország követ valakit, akiről azt sem tudjuk ki valójában. Miről is híres az a csávó amúgy? – tesszük fel ezt a kérdést manapság elég gyakran.

És van egy harmadik, azonban nagyon ritka embertípus. Az, aki mögött van valódi érték, valós eredmények és nagyon okosan és ízlésesen tudja a nyilvánosság elé prezentálni a jó eredményeit. Tényleg ritka embertípus.

Most hozzád szólok Te hétköznapi hős, akinek a falán nem látszik a tapéta a sok szakmai elismeréstől, mégsem tudja senki rólad, hogy miket értél el kemény és kitartó munkával.

Miért kell, hogy igenis told az arcod, és igenis elmondd a világnak, hogy mit értél el? Azért, mert, ha nem teszed, azok az üresfejű celebecskék hangzavara megtéveszti a közönséget, mert elfeledjük, hogy igenis léteznek ma még sikeres és értéket teremtő emberek.

Mert ez nem feltétlen az egodról szól, hanem arról a felelősségről, amivel a világ iránt tartozol. Te vagy, aki képes vagy mások életét jobbá tenni. Te vagy az a vezető, aki sikerre visz bármit, amibe belefog. Te vagy, aki normálisan gondolkodik a világról. Aki tudja, milyen kemény munkával és becsületesen elérni dolgokat. Neked kell kiállni az emberek elé, megmutatni a jó példád, hogyan kell gondolkodni, hogyan kell hozzáállni az létezéshez, megosztani sikered receptjét.

Tudom mit érzel és mire gondolsz most. Tudom, hogy tudod, hogy igazam van ebben, mert én is keresztülmentem ezen. Több éve foglalkozom egészséges életmóddal, annyi cikkeket írtam a témában, hogy elmondhatom, hogy a magyar internetező értelmes lakosság fele biztos olvasott már tőlem valamit. Mégsem írtam oda soha a nevem a cikkek végére, mert nem gondoltam, hogy ez számít. Azt gondoltam, csak egy számít, a munka el legyen végezve és az eredmények ott legyenek.

De ez így nem igaz! Nagyon fontos, hogy az eredményeid egyszerűen ismertté tedd.

Mióta megváltoztam ebben és elkezdtem felépíteni saját magam ismertségét, nagyon-nagyon sok pozitív visszajelzést kapok emberektől.

Amik általában olyanok: szembe mész az árral, de olyan jó látni, hogy van ilyen is, mint te, és kérlek folytasd.

Az emberek ki vannak éhezve arra, hogy lássanak végre jó példákat is, becsületes, keményen dolgozó embereket. Olyan embereket, akiktől tanulhatnak, akire példaként tekinthetnek és még a gyereküknek is szívesen mesélnek róla. Szükség van ilyen emberekre.

Ezért kedves hétköznapi hős, aki minden nap azon dolgozol, hogy a világ vagy a környezet egy kicsit jobb hely legyen, akinek e miatt soha nem marad már ideje semmire, neked szeretném mondani, hogy muszáj, hogy felvállald széleskörben az eredményeid és megmutasd a világnak, hogy milyen normálisan is lehet élni vagy gondolkodni.

A társadalom az üresfejű celebek után ki van éhezve már Rád! Szükség van igazi vezetőkre, igazi példaképekre. Szóval tudom, hogy ez nagyon fáradtságos dolog, de arra kérlek lépj ki a fényre és mutasd meg végre az arcodat.

Boróka

Miért csinálom azt, amit csinálok? Egy vallomás...

Huh, sok mindent csinálsz te Boróka, most melyikre is gondolsz pontosan? Most az írásra gondolok. Egyszer egy okos ember tanításai alapján elgondolkodtam azon, hogy mi volt az a dolog, ami mindig jelen volt az éltemben már fiatal korom óta és bármit csináltam, bárhova mentem, bárhova sodort az élet, mindig jött velem? A válasz egyértelmű volt: az írás.

Utáltam, mikor négyest kaptam az iskolában a fogalmazásomra, mert úgy éreztem a tanár nem érti meg az én egyedi stílusom. Bele akar kényszeríteni a szokásos fogalmazási szófordulatokba azért, hogy ötöst kapjak. Tudtam, ahhoz hogy ötöst kapjak átlagosan kell írjak, de nem voltam hajlandó rá. Inkább megmaradtam az, ami vagyok és fortyogtam magamban, hogy a tanár nem érti a művészetemet.

Aztán jöttek a naplók, ahol csak random leírtam a gondolataimat. Sok-sok füzetet írtam tele akkoriban. Arra nem gondoltam, hogy más is kíváncsi lehet rá. Lehet épp a négyesek miatt az iskolában...

Aztán volt, hogy semmi közöm nem volt az íráshoz, mert évekig személyzetfelvétellel foglalkoztam. Ott nem nagyon kellett írni, időm se volt rá. De egy nap mégis azon kaptam magam, hogy könyvet írok arról, hogy kell csinálni. Végtelenül élveztem.

Aztán egy újabb szakasz jött az életembe, mikor elkezdtem az egészség témájában írni, némelyik cikkem 40-50 ezer like-ot kapott. Az egész ország olvasta annakidején a cikkeim, mert több százezer, sőt milliót meghaladó eléréseim voltak. Viszont nem voltam elég bátor hozzá, hogy odaírjam a nevem. Annyit írtam oda, hogy Boróka. Mikor valamelyik tévé vagy rádió mégis megtalált, visszautasítottam a szereplést. Bár milliós nagyságrendben jutottak el a cikkeim a magyar lakossághoz, és az interneten több száz cikk kering még ma is, amit én írtam és számtalan oldal vette át ezeket, a mai napig az embereknek fogalma sincs arról, ki is az a Csábi Boróka. Pedig becsléseim szerint a magyar értelmes lakosság minimum 50%-a már olvasott tőlem valamit a neten. 

Viszont ez volt az a pont, amikor életemben először rádöbbentem, hogy tudok írni és nagyon sok emberre hatással lenni. 

Most jött egy új korszak, mikor egy kis személyiségfejlődésen mentem át és végre létre mertem hozni egy blogot, amit az én nevemen neveztem el. Itt csak én vagyok, nyersen, kendőzetlenül, cenzúra és változtatások nélkül. Senki nem szerkeszti át mondataim, mert neki úgy nem tetszik, és nem ad négyest, mert nem átlagosan fogalmazom.

Írok a saját örömömre inkább, aztán kiteszem és nagy meglepetésemre hirtelen több ezer ember olvasgatja a cikkeim. Pedig csak a saját Facebook-omra teszem ki.

És mostanában ez a több ezer elkezdte a tízezres határokat súrolgatni.

Azt hiszem most jött el az én időm, most állt össze bennem, hogy bátran és kendőzetlenül ki merjek állni a világ elé a gondolataimmal, és hogy e mögött én állok. Vállalom.

És a kérdésre a válasz, hogy miért?

Kislánykorom óta tanítani, vezetni akartam az embereket, mást el sem tudtam volna képzelni. Tömegekre szerettem volna hatni. De ez nálam sosem egy öncélú dolog volt, nem azért, mert reflektorfényben akarok fürödni. Ez inkább egy nagyon terhes dolog, a népszerűség nagyon fárasztó tud lenni, mert mindenki téged akar és ráadásul egyszerre.

De ez valóban nem rólam szól. Hanem azokról a hatásokról, amit az emberek életében akarok elérni, hogy okosabbak legyenek, hogy tudatosabbak, hogy merjenek nézni, látni és elgondolkodni. Valójában ez a célom.

És miért pont az írás? Mert ez az a dolog, amit akkor is csináltam, mikor senki nem kérte. Ez az a dolog, amihez akkor is van kedvem, mikor semmi máshoz. Mert ez az az eszköz, amihez egész életemben nyúltam, ha valamit meg akartam oldani.

Szóval végre utamon vagyok és köszönöm, hogy itt vagy velem.

Mert, nem az a lényeg, hogy én mit írok, hanem az, ami neked eszedbe jut róla…

Boróka  

A legcsúnyább csúnya

Egyszer volt hol nem volt, volt egy világ, ahol minden élőlény csúnya volt. Mindenki kivétel nélkül, undorító, torz, feslett, elnyűtt, ápolatlan, aránytalan, kapafogú, rusnya teremtmény.

Ettől függetlenül itt is volt rivalizálás, mert azon ment a versengés, hogy ki tud a legcsúnyább lenni. Rendeztek csúnyasági versenyeket is, és minden évben megválasztották az ország legcsúnyább nőjét, aki ezután ünnepelt sztár lett.

Nagyon nagy biznisz épült a csúnyaság köré, mert a nők azon versengtek, hogyan tudnának csúnyábbak lenni, mint a másik. Bármire képesek voltak ezért, még fájdalmas plasztikai műtéteknek is alávetették magukat, sok-sok pénzt költöttek el magukra. A csúnyaság ipara virágzott.

Voltak mindig trendek, hogy most éppen a nagy orr a csúnya, vagy a szőrös görbe lábak, vagy a bibircsókok vagy a rohadt fogak. Ilyenkor minden csúnya lány azon versenyzett, hogyan lehetne neki is olyan.

Voltak szerencsések, akiknek éppen olyan adottságai voltak, amik megfeleltek a trendeknek. Volt egy évtized, amikor a göcsörtös orr volt a divat, és az, ha az egyik lábad rövidebb, mint a másik, ezért úgy jársz, mint egy csípőficamos. Néhány lánynak úgy adódott, hogy genetikailag pont ez a csúnyaságuk volt születésük óta. Belőlük lettek a sztárok, több millió követőjük volt a közösségi médián és minden lány rájuk akart hasonlítani.

Minden magazin címlapján ők voltak, ahol ráadásul a manipulatív szerkesztők, még direkt úgy világították be őket, és még utána rá is Photoshop-poltak, hogy a görbe orruk még görbébbnek tűnjön, és hogy minél jobban látsszon, hogy az egyik lábuk rövidebb, mint a másik.

Volt is egy lány, aki azzal lett világhírű, hogy neki 23,54 centivel rövidebb volt az egyik lába, mint a másik. Ő tartotta a világrekordot. Hívták beszélgetős műsorokba és az összes leghíresebb márka kifutóján megfordult, mint modell. Ünnepelt sztár volt, híressé tette, hogy 23,54 cm különbség volt a lábai hossza között. A lány annyira szerencsés volt amúgy, hogy az orra is pont görbe volt. Ezért mikor a húszas éveiben volt, pontosan megfelelt annak a trendnek, ami akkor a legnagyobb divat volt: a felemás hosszúságú láb és a görbe orr.

A tini lányok odáig voltak érte, mindenki imádta és mindenki őrá akart hasonlítani. A csúnyasági plasztikai sebészet iparága soha nem látott fellendülésben volt, mindenki görbe orrot akart.

Ez még a könnyebbik dolog volt, mert egy apró metszéssel be tudtak építeni egy kis műanyag idomot az orrnyeregre és viszonylag hamar, pár hét alatt fel is lehetett gyógyulni a műtétből. Onnantól büszkén viselhette az átplasztikázott lány a trendi vasorrú bába stílusú orrot. Büszkén szelfizhetett innentől, főleg oldalról, mert akkor látszott legjobban a görbeség az orrában. Még egy kis sminkkel rá is segítettek, mert direkt kiemelték a görbeséget azzal, hogy beárnyékolták különböző árnyalatú púderekkel, hogy még nagyobbnak látsszon.

A felemás hosszúságú lábak már kicsit nehezebb ügy volt, mert az átműtés rendkívül költséges volt, a felépülés pedig fájdalmas és hosszú, mert a test csontozatába kellett belenyúlni. Ezt csak az előkelő réteg engedhette meg magának, akinek volt erre ennyi pénze, és az se számított, ha fél évig nem tudott emiatt rendesen járni, mert úgysem kellett dolgoznia.

A többi lány, akinek nem tellett műtétre, úgy oldotta meg ezt, hogy divatba jöttek azok a cipők, amiknek az egyik talpa tíz centi magas volt, a másik pedig csak egy. Így, ha ezt a cipőt viselted, úgy tűnt, mintha neked is felemás hosszúságú lábad lenne. Az nem számított, hogy ettől hosszútávon maradandóan károsodott a csontozatod és estére néha fájdalmaid is lettek, a csúnyaságért mindent.

A fotókon is igyekeztek kiemelni a felemásságot, mindig kissé megemelték a csípőjük egyik felét, amikor fotózták őket, hogy minél felemásabbnak tűnjön a lábuk hossza. A legfanatikusabbak különböző applikációkkal manipulálták a fotókat, hogy még nagyobbnak tűnjön a különbség, rengeteg ilyen applikációt dobtak abban az időben a piacra.

Ennek a csúnya világnak a csúnya lányainak viszont fogalmuk sem volt arról, hogy milyen cselszövés áldozatai lettek. Annyira elfoglalta őket, hogy egyre csúnyábbak és csúnyábbak legyenek és megfeleljenek az épp aktuális csúnyasági divatnak, hogy nem gondolkoztak el egy pillanatig sem azon, hogy miért csinálják ezt egyáltalán.

Soha nem tették fel a kérdést, ki és mi, és mi célból határozza meg, hogy mi éppen az aktuális csúnyasági divat? Miért pont a görbe orr a divat épp, és miért nem hájas pocak? Mert, ha a hájas pocak lenne a csúnyasági divat, akkor mindenki csúnyának tudná érezni magát, mert hájas hasa szinte minden csúnya lánynak van. De miért pont a görbe orr és a felemás hosszúságú láb? Sosem gondolkodtak el ezen.

Pedig a válasz nagyon egyszerű volt. Rengeteg plasztikai sebész, divat üzlet, kozmetikai cég, fodrászat létezett és mindenkinek meg kellett élnie. Ezért azok, akik ezeket az iparágakat vezették próbáltak olyan csúnyaság ideálokat megfogalmazni, ami a legtöbb csúnya nő számára elérhetetlen. Tudták, hogy a felemás hosszúságú láb és a görbe orr nem túl elterjedt csúnyasági tulajdonság, ezért csak kevés lánynak adatott meg.

Itt volt előttük a feladat tehát, hogy elhitessék az egész társadalommal, hogy most igenis a görbe orr a legcsúnyább és mindenki egyetértsen ebben. Megvoltak erre a jólbevált módszereik.

Először is a filmipart kezdték befolyásolni. Csak olyan színésznők kaptak főszerepet nagy produkciókban, akiknek felemás lába volt és görbe orra. A filmbe mindig nagyon csúnyává tették a színésznőt, és úgy állították be a szerepet, hogy természetesen a legcsúnyább fickó legyen odáig érte és minden más fickó is őt tartsa a legcsúnyábbnak.

Aztán ott voltak a csúnyasági versenyek. Azok is jól ki voltak találva. Ugyanis a casting-on nem jutottak át olyan lányok, akiknek nem volt legalább kicsit görbe orra és felemás hosszúságú lába. Hiába volt más csúnyasága, mondjuk kapa fogai vagy szőrös görbe lába, nem érdekelte őket. Ők megmondták, hogy most az aktuális csúnyaság a görbe orr és kész. Ezért azokat a lányokat, akiknek ez nem volt meg, azokat egyszerűen hazaküldték.

Ezután természetesen kiválasztották a világ legcsúnyább lányát, akinek nagyon görbe orra volt és nagyon felemás lábai és körbe hordozták, mint egy véres kardot. Nézzétek, ő világ legcsúnyább nője! Szóval, ha te azt akarod mondani magadról, hogy csúnya vagy, akkor rá kell hasonlíts, mert különben labdába sem rúghatsz.

A divatvilág is e köré épült. Mert modell is csak az lehetett, akinek görbe orra volt és felemás hosszúságú lába. Ezeket a lányokat beöltöztették a legcsúnyább ruhákba, kisminkelték őket, hogy még csúnyábbnak tűnjenek és még egy kicsi Photoshop utómunkával is rásegítettek a csúnyaságukra. Már-már eszményin csúnyák voltak, mintha nem is erről a bolygóról származtak volna, tökéletesen csúnyák, és elérhetetlenül csúnyák egy átlagos lány számára.

De persze a lányok mind őrájuk akartak hasonlítani, szóval rohantak ők is, hogy megvegyék a legcsúnyább ruhákat, kozmetikumokat, és a gazdagabbak, a legelszántabbak tényleg hajlamosak voltak csúnyító plasztikai műtétekre is. Bármit megtettek volna, hogy olyan csúnyának tűnjenek, mint azok a modell lányok.

Aztán változott a csúnya világ, mert a csúnyasági divat diktátorai eldöntötték, hogy most az aktuális csúnyasági divat az elálló fülek lesznek és el is indították a gépezetet: a színésznők, a csúnyasági királynők és a modellek gépezetét. A plasztikai sebészek bevétele pedig újabb rekordot döntött abban az évben.

Habár a csúnya lányok ebben a világban folyamatosan frusztráltak voltak, mert nem tudtak lépést tartani az aktuális csúnyasági trendekkel, legalább voltak néhányan, akik busás vagyonra tettek szert.

És senkinek nem esett le az a dolog a csúnya világban, hogy a csúnyaság az nem egy trend. Mindenki attól és úgy csúnya, ahogy ő van. A csúnyaság egy olyan tulajdonság, ami ezen a világon eredendően mindenkiben ott van, a csúnyaság nem egy séma, nem egy minta, nem egy szabásminta, nem egy standard, nem egy mérce.

A csúnyaság egy eredendő tulajdonság, ami mindenkiben benne van, csak fel kell ismernie.

Boróka