Vasárnap néztem a családom, ahogy körbeülte azt a hatalmas asztalt. Én már
jóllaktam, felültem a teraszpárkányra és onnan csodáltam őket. Milyen szépen
beszélnek egymással, milyen figyelmesek – gondoltam – milyen szerencsés ember
vagyok.
Vidéken kicsit más az élet, mint a nagyvárosban. Valahogy az ember itt jobban
látja az eredetet. A nagyvárosi ember bedobaja a bevásárlókosarába a vákuumcsomagolt,
szeletelt, tartósított, íztunigult szalámit, kilesi hol van a legrövidebb sor a
kasszánál, végighallgatja a kassza monoton csipogását, robotikusan megválaszolja
a kérdést, hogy van-e pontgyűjtő kártyája. Betuszkolja a szerzeményeket egy
műanyag zacskóba, imádkozik, hogy nehogy leszakadjon a füle, amíg kiér az
autóig. Idegesen keresgéli az autóját, mert már nem biztos benne, hogy melyik
sorban rakta le.
Vidéken kicsit más a helyzet. Ahogy a teraszon ebédelsz, hallani a libák
gágogását a kert végből, az utcafronton meggyfák sorakoznak. A kakasnak, amiből
a pörkölt készül története van, kitől kapták, mikor lett levágva, és hogyan
bosszantotta fel a gazdáját néha azzal, hogy vegzálta a tyúkokat.
A salátába a kapor és a több alapanyag a kertből van, bio, nem kell ide
permet. A meggyek a tortán pedig az utcamenti meggyfáról valók, éppen egy órája
szedve.
Néztem ezt és valahogy megláttam az összefüggést. Hogyan fonódik össze az
élet minden szinten, és hogyan van a kölcsönhatás. Mi a természettel, a természet
velünk, és mi emberek is egymással.
És akkor láttam, hogy mennyire fontos a néni, akinek a tyúkjai tojást tojnak,
pontosan olyan fontos, mint a miniszterelnök, aki a lágytojást reggelizi.
Van itt valami féle összefonódás, valami egymásrautaltság. Nem is gondolunk
már erre. Mert, ha gondolnánk, nem bántanánk ennyit egymást, nem néznénk le a
másikat, mert az kevésbe tanult vagy, mert szerintünk alantas munkát végez.
Nincs ilyen. Kell ide mindenki. Kell a néni és kell miniszterelnök is, és
közé is kell a kereskedő, a hivatalnok, a boltos, a gyáros, a fodrász, a tanár, az orvos. És ez így kerek, így lesz kölcsönhatás, így lesz élet.
És mit is akarok ezzel mondani? Hogy ez szép és fontos, és ha igazán
átérzed, lehet kicsit az elképzelésed is megváltozik embertársaidról vagy a
természetről, aki neked az ételt és a lakhelyet adja.
Lemegyek a Duna partra reggel futni és rengeteg szemetet látok szétszórva,
és akkor azt gondolom, milyen ember az olyan, aki arra nem képes, hogy felemelje
azt a sörös dobozt, és mikor egyébként is megy el onnan, beledobja a 30 méterrel
arrébb található kukák egyikébe?
Ez az ember nem érti az összefüggést, a kölcsönhatást, ami köztünk emberek és a természet között van.
Nem egyedül élsz ezen a bolygón, ami az otthonod! Nem gondolhatod, hogy különb
vagy és neked nincs szükséged másokra! Nem rongálhatod, bánthatod embertársaidat!
És nem rombolhatod a természetet!
Észre kell vedd azt a finom selyemfonalat, ami összeköt mindent mindennel.
Mert lehet, hogy szinte láthatatlan ez a fonál, de nagyon erős és
elvághatatlan.
És játszhatod az egykét, hogy neked nem számít. De életed így a láthatatlan
selyemfonal gubancává válik majd, ami szép lassan élve eltemet...
Boróka
