Látom ezeket az apák napi képeket és elgondolkodtam egy pillanatra.
Milyen az, ha valakinek van apja?
Én már nagyon rég nem tapasztaltam milyen érzés, ha van édesapád. Kicsi
lányként még igen, amikor felfedezte, hogy vág az eszem és tudatosította bennem. Azt gondolta jól sportolok és támogatott benne. Tanítgatott
folyamatosan, utaztunk és megmutatta a világot.
Aztán sajnos a családja helyett inkább az alkoholt választotta. Nincs harag
bennem, félreértés ne essék.
Nem haragszok apámra. Nem érzem magam áldozatnak sem. És nem vagdalózom a
világban azzal, hogy milyen szörnyű életem van vagy volt, mert nincs apám, vagy
hogy emiatt, ez és az nem teljesült.
Nem vádolom. Csak megszoktam, hogy nincs és nem gondolkozom ezen soha.
Pedig most jól jönne. Mert szeretnék tőle kérdezni egy-két dolgot.
Most jól jönne nekem egy bölcs férfi, aki leélt már egy életet, látott
mindent. Mondják, hogy a nők bonyolultak. Hát nem tudom, én nem érzem magam
bonyolultnak.
Én most viszont bonyolultnak látom a férfiakat, meg azt, hogy én, mint nő
hogyan kapcsolódok pontosan egy férfihoz.
Most olyan jó lenne odaülni apu mellé a kanapéra és a vállára hajtani a
fejem és megkérdezni: apu, hogy van ez? Most hiányzik. Hosszú idő óta először.
Úgy megszoktam, hogy nincs.
Úgy megszoktam, hogy 18 éves korom óta egyedül kell megálljam a helyem a
nagyvilágban, úgy megszoktam, hogy nincs kihez forduljak a kérdéseimmel. Úgy
megszoktam, hogy a tudást nekem kell kiássam, nincs aki törődik velem vagy
gondoskodik rólam. Nincs, aki tanít vagy, aki ismer és tudja miben vagyok jó és
abban erősít. Nincs, akit felhívhatok, aki büszke rám. Akit meg tudok kérdezni,
hogy kell vállalkozni, gazdálkodni, vagy hogy hogyan kell érteni a férfiakat. Megszoktam, hogy teljesen magamra vagyok utalva.
És most először hiányzik nekem ez. Most érzem! És most először tudok sírni igazán, mióta apu meghallt, mert egy pillanatra belegondoltam milyen más lenne, ha lenne.
Boróka
