Milyen érzés, ha van valakinek édesapja?

Látom ezeket az apák napi képeket és elgondolkodtam egy pillanatra.

Milyen az, ha valakinek van apja?

Én már nagyon rég nem tapasztaltam milyen érzés, ha van édesapád. Kicsi lányként még igen, amikor felfedezte, hogy vág az eszem és tudatosította bennem. Azt gondolta jól sportolok és támogatott benne. Tanítgatott folyamatosan, utaztunk és megmutatta a világot.

Aztán sajnos a családja helyett inkább az alkoholt választotta. Nincs harag bennem, félreértés ne essék.

Nem haragszok apámra. Nem érzem magam áldozatnak sem. És nem vagdalózom a világban azzal, hogy milyen szörnyű életem van vagy volt, mert nincs apám, vagy hogy emiatt, ez és az nem teljesült.

Nem vádolom. Csak megszoktam, hogy nincs és nem gondolkozom ezen soha.

Pedig most jól jönne. Mert szeretnék tőle kérdezni egy-két dolgot.

Most jól jönne nekem egy bölcs férfi, aki leélt már egy életet, látott mindent. Mondják, hogy a nők bonyolultak. Hát nem tudom, én nem érzem magam bonyolultnak.

Én most viszont bonyolultnak látom a férfiakat, meg azt, hogy én, mint nő hogyan kapcsolódok pontosan egy férfihoz.

Most olyan jó lenne odaülni apu mellé a kanapéra és a vállára hajtani a fejem és megkérdezni: apu, hogy van ez? Most hiányzik. Hosszú idő óta először. Úgy megszoktam, hogy nincs.

Úgy megszoktam, hogy 18 éves korom óta egyedül kell megálljam a helyem a nagyvilágban, úgy megszoktam, hogy nincs kihez forduljak a kérdéseimmel. Úgy megszoktam, hogy a tudást nekem kell kiássam, nincs aki törődik velem vagy gondoskodik rólam. Nincs, aki tanít vagy, aki ismer és tudja miben vagyok jó és abban erősít. Nincs, akit felhívhatok, aki büszke rám. Akit meg tudok kérdezni, hogy kell vállalkozni, gazdálkodni, vagy hogy hogyan kell érteni a férfiakat. Megszoktam, hogy teljesen magamra vagyok utalva.

És most először hiányzik nekem ez. Most érzem! És most először tudok sírni igazán, mióta apu meghallt, mert egy pillanatra belegondoltam milyen más lenne, ha lenne.

Boróka

Minden összefügg – vagyis a láthatatlan selyemfonal

Vasárnap néztem a családom, ahogy körbeülte azt a hatalmas asztalt. Én már jóllaktam, felültem a teraszpárkányra és onnan csodáltam őket. Milyen szépen beszélnek egymással, milyen figyelmesek – gondoltam – milyen szerencsés ember vagyok.

Vidéken kicsit más az élet, mint a nagyvárosban. Valahogy az ember itt jobban látja az eredetet. A nagyvárosi ember bedobaja a bevásárlókosarába a vákuumcsomagolt, szeletelt, tartósított, íztunigult szalámit, kilesi hol van a legrövidebb sor a kasszánál, végighallgatja a kassza monoton csipogását, robotikusan megválaszolja a kérdést, hogy van-e pontgyűjtő kártyája. Betuszkolja a szerzeményeket egy műanyag zacskóba, imádkozik, hogy nehogy leszakadjon a füle, amíg kiér az autóig. Idegesen keresgéli az autóját, mert már nem biztos benne, hogy melyik sorban rakta le.

Vidéken kicsit más a helyzet. Ahogy a teraszon ebédelsz, hallani a libák gágogását a kert végből, az utcafronton meggyfák sorakoznak. A kakasnak, amiből a pörkölt készül története van, kitől kapták, mikor lett levágva, és hogyan bosszantotta fel a gazdáját néha azzal, hogy vegzálta a tyúkokat.

A salátába a kapor és a több alapanyag a kertből van, bio, nem kell ide permet. A meggyek a tortán pedig az utcamenti meggyfáról valók, éppen egy órája szedve.

Néztem ezt és valahogy megláttam az összefüggést. Hogyan fonódik össze az élet minden szinten, és hogyan van a kölcsönhatás. Mi a természettel, a természet velünk, és mi emberek is egymással.

És akkor láttam, hogy mennyire fontos a néni, akinek a tyúkjai tojást tojnak, pontosan olyan fontos, mint a miniszterelnök, aki a lágytojást reggelizi.

Van itt valami féle összefonódás, valami egymásrautaltság. Nem is gondolunk már erre. Mert, ha gondolnánk, nem bántanánk ennyit egymást, nem néznénk le a másikat, mert az kevésbe tanult vagy, mert szerintünk alantas munkát végez.

Nincs ilyen. Kell ide mindenki. Kell a néni és kell miniszterelnök is, és közé is kell a kereskedő, a hivatalnok, a boltos, a gyáros, a fodrász, a tanár, az orvos. És ez így kerek, így lesz kölcsönhatás, így lesz élet.

És mit is akarok ezzel mondani? Hogy ez szép és fontos, és ha igazán átérzed, lehet kicsit az elképzelésed is megváltozik embertársaidról vagy a természetről, aki neked az ételt és a lakhelyet adja.

Lemegyek a Duna partra reggel futni és rengeteg szemetet látok szétszórva, és akkor azt gondolom, milyen ember az olyan, aki arra nem képes, hogy felemelje azt a sörös dobozt, és mikor egyébként is megy el onnan, beledobja a 30 méterrel arrébb található kukák egyikébe?

Ez az ember nem érti az összefüggést, a kölcsönhatást, ami köztünk emberek és a természet között van.

Nem egyedül élsz ezen a bolygón, ami az otthonod! Nem gondolhatod, hogy különb vagy és neked nincs szükséged másokra! Nem rongálhatod, bánthatod embertársaidat! És nem rombolhatod a természetet!

Észre kell vedd azt a finom selyemfonalat, ami összeköt mindent mindennel. Mert lehet, hogy szinte láthatatlan ez a fonál, de nagyon erős és elvághatatlan.

És játszhatod az egykét, hogy neked nem számít. De életed így a láthatatlan selyemfonal gubancává válik majd, ami szép lassan élve eltemet...

Boróka