Én a fejlődést nem abban összegezném, hogy az ember új dolgokat tanul.
Én a fejlődést inkább úgy nevezném, hogy az ember egyre több és több képességét meri használni vagy ébred a tudatára, amivel már eredendően rendelkezett.
Lehet bizarrul hangzik, de semmivel sem érzem magam többnek vagy képesebbnek, mint mondjuk 8 évesen.
Van egy videó, amit a családom mindig elképedve emleget. Megírtam, megszerveztem egy előadást 8 évesen. Betanítottam a kistestvéreimnek, a szomszéd gyerekeknek és az unokatestvéreimnek a szerepüket. Meghívtam rá a szülőket és előadtuk. Onnantól kezdve, hogy lett egy ötletem, hogy létrehozok egy előadást az elejétől a végéig kitaláltam, összeraktam, amíg el nem értem, amit akartam. Mindezt teljesen önállóan. Azt mondják a rokonaim, hogy ez hihetetlen.
Én azt gondolom, hogy nem az. Már gyermekként ott van az összes képességünk és akkor még merjük őket bátrabban használni.
Kiállunk a tömeg elé anyák napján, hogy elénekeljünk egy dalt, de ha harminc évesen kellene ezt csinálnunk, valószínűen összeesnénk a színpadon ijedtünkben.
Gyermekként meg merünk szólítani egy idegent, meg merjük kérni bármire, oda merünk menni egy másik gyerekhez és játszani hívjuk.
Gyerekként szerelmes levélben közöljük az osztálytársunkkal, hogy szerelmesek vagyunk belé, 30 évesen pedig ott áll előttünk álmaink nője és képtelenek vagyunk megszólalni.
Gyerekként nem érdekel bennünket, ki mit gondolt rólunk azt tesszük, amit éppen helyesnek ítélünk.
Gyerekként meg merjük mondani, ha valami nem tetszik nekünk vagy el merjük sírni magunkat, ha megbántanak.
Gyerekként három méter magasról ugrottunk le félelem nélkül, felnőttként ha lenézünk kisebb magasságból, már szédülünk.
De hova tűnik mindez?
Felnőttként mikor elvileg már sokkal okosabbak vagyunk és sokkal több mindent tudunk a világról, a képességeinknek is egyre jobbaknak kellene lennie.
Mégis inkább egyre bátortalanabbak leszünk. Nem, hogy megszólítani nem tudunk már valakit, de problémánk van azzal is hogy a szomszédra rámosolyogjunk és köszönjünk neki.
Ezért az gondolom, hogy az egyik legfontosabb dolog, amit el kell sajátítanunk az a bátorság, a képesség a szembenézésre.
És a fejlődés önmagában nem más, mint a hajlandóságunk növelése, hogy használjuk a már eredendő képességeinket.
Mindenkiben sokkal több van valójában, mint amit a külvilágnak mutat és ezt legbelül tudja és mardossa is. Ott van benne a sikeres vezető, mégis fél attól, hogy több felelősséget vállaljon. Ott van benne a sikeres művész, de sajnos még attól is visszariad, hogy kitegye a festményét a Facebook-ra. Ott van benne a sikeres vállalkozó, de nem meri otthagyni a biztonságot adó munkahelyet.
Sokszor látom, hogy emberek meg szeretnének ugrani egy dolgot, mert tudják, hogy az lenne a helyes, tudják mit kéne tenniük, de mégsem teszik. Túlságosan gyakran látom ezt.
Ilyenkor azt szoktam mondani: csukd be a szemed, ugorj és reménykedj, hogy az ejtőernyő ki fog nyílni.
Azt gondolom, hogy egy ilyen attitűd nélkül nem lehet igazán boldog és fejlődésben gazdag életet élni. Néha ugrani kell!
Én sokszor ugrottam életemben, sokszor csináltam olyat, hogy mindenki azt mondta, hogy „Boróka őrült vagy, ezt hogy mered, ebből baj lesz, ez így nem jó, óvatosabban kellene”. Aki ismer tudja, hogy mennyi „őrült” lépésem volt az életben.
Nagyon sokszor ugrottam már és tudod soha egyiket sem bántam meg, mert a dolgok valahogy mindig megoldódtak és elrendeződtek. És a végén mindig sokkal erősebb lettem.
Mert úgy gondolom ezek a dolgok, amik a valódi sikert hozzák az életben. Ugrani kell! Meg kell ugrani azt a lépést, amitől összerándul a gyomrod, ha belegondolsz.
Nekem valahogy mindig ez volt a filozófiám az életben:
Csukd be a szemed, ugorj és reménykedj, hogy az ejtőernyő ki fog nyílni. És majd meglátod, mindig kinyílik...mert sokkal többre vagy képes, mint gondoltad, de ezt soha nem fogod megtudni, hacsak nem ugrasz.
Boróka
