Vezetőnek születni.
Valószínű lesz, aki nem fogja érteni ezt az írást és az mondja, flúgos, beképzelt
nőszemély, lesz, aki viszont nagyon fogja érteni minden egyes szavát.
Sokat szoktam arról beszélni, hogy a legnagyobb feladatunk az életben, hogy
felvállaljuk azt, aki és ami vagyunk.
Tudom, ez egy elcsépelt klisé, amit minden motivációs hablatyban olvasni
lehet, de mélységét biztosan értjük?
Az életem legnagyobb fordulópontja és legnagyobb áttörése az volt,
amikor minden gátlásom elmúlt azzal kapcsolatban, hogy felvállaljam saját magam,
csupasz és nyers valóságomban.
Ne legyen szükségem a világ jóváhagyására létezésemhez, és előhívjam
magamból azokat a teremtő erőket, amik nem a világra adott reakcióim, hanem
belőlem jönnek tisztán és eredetin.
Mindenféle elfogadási és megfelelési kényszer nélkül. Nem azért tenni
dolgokat, mert a világ belekényszerít vagy elvár tőlem egy szerepet. Vagy nem
megtenni dolgokat, mert nincs meg hozzá a bátorságom, mert attól rettegek, sikerülni
fog-e, vagy ha elbukok, mit fognak gondolni, mit fognak írni, mondani nekem.
Vagy mi van, ha nem fognak megérteni, elfogadni, vagy rossz szemmel néznek majd
rám.
Nincs szükségem arra, hogy bárkinek is bizonygassam a helyességemet, vagy
bizonyítanom kelljen bármivel kapcsolatban. Nem vagyok kiéhezve az
elfogadásra és a megerősítésre.
Csupán azért teszek dolgokat, mert belőlem jön, mindenfajta mérlegelés és
kényszer nélkül, spontán, őszintén, jószándékkal.
Ezen az úton többek között az egyik legnagyobb kihívás az volt, hogy megbirkózzak
azzal a létezőséggel, ami én vagyok. Hogy egyszerűen egész életemben vezetnem
kellett, egész életemben támasz voltam, egész életemben bástya voltam, ahova
futhattak az emberek.
Saját viharom elől pedig nem volt hova menekülnöm.
Mindig üldözött, mint valami félelmetes árnyék létezésem valódi értelme,
belső világom legerőteljesebb motivációja: vezetni, embereket vezetni.
Ha visszanézek a gyerekkori emlékeimre nem találok mást, mint, hogy mindig
az az ember voltam, aki kitalálta mit játszunk, aki kitalálta mit csináljunk,
és aki mögé automatikusan köré vagy mögé rendeződtek az emberek. Akire mindig
emlékeztek, és mély nyomott hagyott maga után bárhol megjelent.
Semmiféle erőfeszítés nem volt ebben. Ez nem egy felvett szerep volt. Nem
törekedtem erre. Soha nem érdekelt, hogy én főnök legyek. Nem érdekel a
hatalom, vagy annak az érzése, hogy mások alárendelik magukat nekem. A vezetés valahogy
a világ legtermészetesebb dolga volt számomra.
Nem töprengtem rajta soha, nem volt benne semmilyen szintű tudatosság. Csak
megtörtént, magától, mindig...
Furcsa volt feldolgozni azt az érzést, hogy mikor kinyitom a szám, hirtelen mindenki
odafordítja a fejét.
Mikor elkezdek valamit csinálni, azonnal megjelennek körülöttem az emberek
és megkérdezik: segíthetek?
Mikor bármibe kezdek, azonnal csatlakoznak hozzám.
Hogy olyan emberek hallgatnak rám, akik soha, senki másra nem hallgattak
egyébként.
Ha megyek, hirtelen azt veszem észre, hogy többen is jönnek velem.
Hogy mindig én vagyok az első, akit hívnak, ha baj vagy.
Hogy mindig én vagyok a bástya, aki nem mutathat gyengeséget, mert azonnal
csalódást okoz a környezetének.
Ha helyzet van, nem gondolkozol egy percig sem, hogy mindenki elé állj és
mindenkit pajzsként védj, mert tudod, hogy te mindent kibírsz.
Hogy mindig rád osztják a legnehezebb feladatokat, amiket játszi
könnyedséggel oldasz meg.
A tudat, hogy nem bújhatsz el, hogy nem adhatod fel, mert példakép vagy és
az emberek számítanak rád.
Az, hogy ritkán ismernek el, miközben te mindenkit elismersz magad körül.
Tőled elvárják, hogy csináld, míg másokat ugyanazért kitüntetnek.
A felelősséget, hogy ha hülyeséget csinálsz, abban is vakon követnek.
Ahogy megjelensz valahol, egyből vezető pozícióba tesznek, és a legnehezebb
szerepeket bízzák rád.
Azt, hogy sokan szomjazzák a bukásodat és csak arra várnak, hogy hibázz. És
ha egy pillanatig is a földön fekszel, mindent megtesznek azért, hogy beléd
rúghassanak.
Hogy feministának, egoistának, narcisztikusnak, erőszakosnak, beképzeltnek
neveznek, csak azért, mert tisztában vagy a képességeiddel és tudod, mit akarsz,
nem vágysz megerősítésre, bátorításra.
Az, hogy a végén mindig te vagy, aki megmenti a helyzetet, aki jóra
fordítja a dolgokat, aki a végsőkig kitart.
Hogy nem szorulsz rá állandóan mások tanácsaira, állandó mentorokra, tanárokra, mindig magad döntöd el
mi a helyes.
Az, hogy állandóan utánoznak és lesik a lépteidet.
Hogy azok, akik saját önfontosságuk dédelgetése közben alábecsülnek, később
megszégyenülve adják át neked a helyet.
Hogy mélységes igazságérzeteddel és etikai érzékeddel nagyon kevesen tudnak
azonosulni.
Hogy, amikor mások már rég felálltak, te még akkor is hiszel és kitartatsz.
Hogy te akkor is csinálod, ha a te fenekedet nem rugdossa senki, mert egy belülről jövő motiváció folyamatosan hajt.
Kedves vezető! Ha magadra ismertél, van egy rossz hírem.
Nem tudsz elfutni az elől, ami vagy, mert minden körülmények között rád fog
találni ez a szerep. Ha elbújsz egy hegyi házikóban festményeket festeni, 2 hét
múlva már az egész falu rólad fog beszélni és a kegyeidet lesi.
Nincs hova bújnod. Ez elől nem lehet elfutni. Rosszabb, mint a legmakacsabb
déli árnyék.
Egyetlen kiút van ebből: fel kell vállani. Minden nyűgével, bajával, minden
hátrányával és előnyével, minden szépségével és kényelmetlenségével: vezetned
kell.
Ha ebbe beleállsz teljes mellszélességgel, a dolgok szinte maguktól
elkezdenek jól működni körülötted.
Tudom, mert én magam is átmentem ezen.
Vezess, taníts, mutasd az utat, különben örökké kísérteni fog a tudat, hogy
nem teszed a dolgodat.
Boróka
