Irigység, gúny, féltékenység – negatív érzelmek, mindenki tudja

Mégis nap mint nap megéljük őket.

Én is, nem fogom játszani az álszentet előttetek, van, hogy én is érzek ilyesmit.
De az érzelmeket, minden alkalommal felül tudja írni az értelem.
Ugyanis, ha azon kapom magam, hogy ilyesmit érzek, korrigálom magam.
Ha nagyon őszinték vagyunk magunkhoz, általában azok az emberek szokták kiváltani belőlünk ezt az érzést, akik valamit elértek, vagy valamivel rendelkeznek, amire mi is vágyunk.
Úgy van berendezve a világ, mintha egy nagy verseny lenne. Ki a szebb, ki az okosabb, ki a sikeresebb, ki mond jobbakat, ki a gazdagabb, ki a népszerűbb? 

Állandó verseny.

Igazából ezt kellene elengedni. Törekedj arra, hogy magadból kihozd a legtöbbet, dolgozz keményen azon, hogy elérd a céljaidat, megvalósítsd magadnak azt a külsőt, anyagi állapotot, munkát, párkapcsolatot, satöbbit, amire vágysz.

Ha erre összpontosítasz, nem is lesz a szívedben helye az ilyen érzelmeknek, mert annyira el leszel foglalva a magad dolgával.

Ha azon kapod magad, hogy féltékeny vagy, gúnyolódsz, irigy vagy valakinek a sikerére, vagy bármi iránt, tedd fel magadnak a kérdést: én is szeretnék valami hasonlót elérni? Ha igen a válasz, akkor tedd fel a következő kérdést: Mindent megteszek napi szinten azért, hogy ezt a célt elérjem? Vagy lusta vagyok? Ülök a komfortos kis pocsolyámban? Halogatok? Nem nézek szembe a kemény munkával? Ugyanis általában ez okozza, benned a konfliktust. Az, hogy az az ember emlékeztet valamire, amit tudod, hogy neked is meg kellene tenned.

Ezért, ha azon kapod magad, hogy gúnyt, irigységet érzel, állj meg egy pillanatra, és értelemmel írd felült ezt a negatív érzelmet. Ne mérgezd magad ezzel a negatív érzelemmel! Kerekedj felül! Ismerd el, hogy az a másik ember megcsinált valamit, ami számodra is egy vágyott cél. Emeld kalapod! Majd hajtsd le a fejed, és dolgozz keményen. Egy nap pedig nem riválisként, hanem barátként fogsz tekinteni arra a személyre, akit egykor irigyeltél. Mert kemény munkával, te is oda jutottál, ahova ő...

Saját viharod elől nincs hova menekülni

Vezetőnek születni.

Valószínű lesz, aki nem fogja érteni ezt az írást és az mondja, flúgos, beképzelt nőszemély, lesz, aki viszont nagyon fogja érteni minden egyes szavát.

Sokat szoktam arról beszélni, hogy a legnagyobb feladatunk az életben, hogy felvállaljuk azt, aki és ami vagyunk.

Tudom, ez egy elcsépelt klisé, amit minden motivációs hablatyban olvasni lehet, de mélységét biztosan értjük?

Az életem legnagyobb fordulópontja és legnagyobb áttörése az volt, amikor minden gátlásom elmúlt azzal kapcsolatban, hogy felvállaljam saját magam, csupasz és nyers valóságomban.

Ne legyen szükségem a világ jóváhagyására létezésemhez, és előhívjam magamból azokat a teremtő erőket, amik nem a világra adott reakcióim, hanem belőlem jönnek tisztán és eredetin.

Mindenféle elfogadási és megfelelési kényszer nélkül. Nem azért tenni dolgokat, mert a világ belekényszerít vagy elvár tőlem egy szerepet. Vagy nem megtenni dolgokat, mert nincs meg hozzá a bátorságom, mert attól rettegek, sikerülni fog-e, vagy ha elbukok, mit fognak gondolni, mit fognak írni, mondani nekem. Vagy mi van, ha nem fognak megérteni, elfogadni, vagy rossz szemmel néznek majd rám.

Nincs szükségem arra, hogy bárkinek is bizonygassam a helyességemet, vagy bizonyítanom kelljen bármivel kapcsolatban. Nem vagyok kiéhezve az elfogadásra és a megerősítésre.

Csupán azért teszek dolgokat, mert belőlem jön, mindenfajta mérlegelés és kényszer nélkül, spontán, őszintén, jószándékkal.

Ezen az úton többek között az egyik legnagyobb kihívás az volt, hogy megbirkózzak azzal a létezőséggel, ami én vagyok. Hogy egyszerűen egész életemben vezetnem kellett, egész életemben támasz voltam, egész életemben bástya voltam, ahova futhattak az emberek.

Saját viharom elől pedig nem volt hova menekülnöm.

Mindig üldözött, mint valami félelmetes árnyék létezésem valódi értelme, belső világom legerőteljesebb motivációja: vezetni, embereket vezetni.

Ha visszanézek a gyerekkori emlékeimre nem találok mást, mint, hogy mindig az az ember voltam, aki kitalálta mit játszunk, aki kitalálta mit csináljunk, és aki mögé automatikusan köré vagy mögé rendeződtek az emberek. Akire mindig emlékeztek, és mély nyomott hagyott maga után bárhol megjelent.

Semmiféle erőfeszítés nem volt ebben. Ez nem egy felvett szerep volt. Nem törekedtem erre. Soha nem érdekelt, hogy én főnök legyek. Nem érdekel a hatalom, vagy annak az érzése, hogy mások alárendelik magukat nekem. A vezetés valahogy a világ legtermészetesebb dolga volt számomra.

Nem töprengtem rajta soha, nem volt benne semmilyen szintű tudatosság. Csak megtörtént, magától, mindig...

Furcsa volt feldolgozni azt az érzést, hogy mikor kinyitom a szám, hirtelen mindenki odafordítja a fejét.

Mikor elkezdek valamit csinálni, azonnal megjelennek körülöttem az emberek és megkérdezik: segíthetek?

Mikor bármibe kezdek, azonnal csatlakoznak hozzám.

Hogy olyan emberek hallgatnak rám, akik soha, senki másra nem hallgattak egyébként.

Ha megyek, hirtelen azt veszem észre, hogy többen is jönnek velem.

Hogy mindig én vagyok az első, akit hívnak, ha baj vagy.

Hogy mindig én vagyok a bástya, aki nem mutathat gyengeséget, mert azonnal csalódást okoz a környezetének.

Ha helyzet van, nem gondolkozol egy percig sem, hogy mindenki elé állj és mindenkit pajzsként védj, mert tudod, hogy te mindent kibírsz.

Hogy mindig rád osztják a legnehezebb feladatokat, amiket játszi könnyedséggel oldasz meg.

A tudat, hogy nem bújhatsz el, hogy nem adhatod fel, mert példakép vagy és az emberek számítanak rád.

Az, hogy ritkán ismernek el, miközben te mindenkit elismersz magad körül. Tőled elvárják, hogy csináld, míg másokat ugyanazért kitüntetnek.

A felelősséget, hogy ha hülyeséget csinálsz, abban is vakon követnek.

Ahogy megjelensz valahol, egyből vezető pozícióba tesznek, és a legnehezebb szerepeket bízzák rád.

Azt, hogy sokan szomjazzák a bukásodat és csak arra várnak, hogy hibázz. És ha egy pillanatig is a földön fekszel, mindent megtesznek azért, hogy beléd rúghassanak.

Hogy feministának, egoistának, narcisztikusnak, erőszakosnak, beképzeltnek neveznek, csak azért, mert tisztában vagy a képességeiddel és tudod, mit akarsz, nem vágysz megerősítésre, bátorításra.

Az, hogy a végén mindig te vagy, aki megmenti a helyzetet, aki jóra fordítja a dolgokat, aki a végsőkig kitart.

Hogy nem szorulsz rá állandóan mások tanácsaira, állandó mentorokra, tanárokra, mindig magad döntöd el mi a helyes.

Az, hogy állandóan utánoznak és lesik a lépteidet.

Hogy azok, akik saját önfontosságuk dédelgetése közben alábecsülnek, később megszégyenülve adják át neked a helyet.

Hogy mélységes igazságérzeteddel és etikai érzékeddel nagyon kevesen tudnak azonosulni.

Hogy, amikor mások már rég felálltak, te még akkor is hiszel és kitartatsz.

Hogy te akkor is csinálod, ha a te fenekedet nem rugdossa senki, mert egy belülről jövő motiváció folyamatosan hajt.

Kedves vezető! Ha magadra ismertél, van egy rossz hírem.

Nem tudsz elfutni az elől, ami vagy, mert minden körülmények között rád fog találni ez a szerep. Ha elbújsz egy hegyi házikóban festményeket festeni, 2 hét múlva már az egész falu rólad fog beszélni és a kegyeidet lesi.

Nincs hova bújnod. Ez elől nem lehet elfutni. Rosszabb, mint a legmakacsabb déli árnyék.

Egyetlen kiút van ebből: fel kell vállani. Minden nyűgével, bajával, minden hátrányával és előnyével, minden szépségével és kényelmetlenségével: vezetned kell.

Ha ebbe beleállsz teljes mellszélességgel, a dolgok szinte maguktól elkezdenek jól működni körülötted.

Tudom, mert én magam is átmentem ezen.

Vezess, taníts, mutasd az utat, különben örökké kísérteni fog a tudat, hogy nem teszed a dolgodat.

Boróka