Útinapló - érdekes hatással van rám ez az angol miliő

Számomra mindig ünnep, amikor angol földre lépek. Bár számtalanszor jártam már itt, sőt rövidebb ideig éltem is egy angol kis faluban, mégsem tudok betelni ezzel a bájos ódonsággal, nemes eleganciával, az angolok kedvességével, akik mindig észreveszik a szépet, a jót és barátságosan nyugtázzák azt.

Nagyon kellemes modor és udvariasság, de nem színlelt, valahogy mintha örülnének itt az embernek. A hoteltulajdonos már messziről üdvözöl, és érdeklődik azzal kapcsolatban, hogy jól érzem-e magam.

Egy hotelben szálltam meg, ami egy 600 éves épületben van, a falu legrégibb épülete. A tulajdonos is nagyon öreg. Mikor őszinte elismerésem mutattam, hogy övé ez a nagyszerű épület, nagyon büszke volt. Angliában nem az a valami, hogy az embernek új és modern dolgai vannak, az itt a valaki, akié a legidősebb épület vagy autó. Ők erre néznek fel. Talán ezért van az, ha végigmegy az ember a falu utcáin, úgy érzi, mintha időutazást hajtott volna végre.

A tulajdonos, mikor megtudta, hogy magyar vagyok, egyből levitt a konyhába és diadalmasan bemutatott a magyar szakácsának. Mit mondjak, ezen már egyáltalán nem lepődők meg. A szakács zavarában elmondta, hogy ha magyar vendég érkezik, sosem mulasztja el bemutatni neki. 

Aztán kérdezte az öreg, mit csinálunk itt. Mondtam, hogy Szcientológus vagyok és jöttünk ünnepelni ide Saint Hillbe. Számot vetünk az elmúlt évről és elismerjük a legkiemelkedőbb teljesítményeket. Ó, ő ismeri a szcientológusokat, L. Ron Hubbard, tudja ő... Kedvesen beszélt rólunk. Mondta, L. Ron Hubbard fia volt ebben a hotelben, megmutatta hol állt pontosan. Mondta, Ronnal nem találkozott, bár korából adódóan találkozhatott is volna akár.

Tea illat, kényelmes tempó, sok-sok kedves érdeklődés és komment. Egy másik üzletben kérdezték, hogy én is a nagy rendezvényre jöttem-e, mert tudják, hogy több ezer ember érkezik most. Aztán teázok egyet, már megint megdicsértek rajtam valamit, de még mindig nem érzem, hogy modorosság lenne. Valódi és őszinte, meg lehet fogni, van illata is.

Nem szeretem a műanyagot, sem a műbőrt, utálom a poliésztert és a furnért is. Szeretem viszont a fát, a követ, a márványt, a gyapjút, az igaz és valódi dolgokat.

Talán azért vonzódom ehhez a helyhez, mert igazi. Ódon, nemes, kopott, néha dohos, de ebben a műanyag világban, ahol mindent filterek álcáznak, itt úgy érzi az ember, hogy még létezik lélek és érték. Még a facebookot sincs kedvem nézegetni ma...

Boróka

A bankpalota előtt...

A bankpalota előtt siettem el, kávét akartam és pontosan érkezni úticélomhoz. Felém jött egy néni, tiszta tekintet, rendezett ruha, de reszketett a hangja:

„Kérem segítsen, nagy bajom van, kellene egy kis pénz, pár nap múlva helyrejövök, addig eszek krumplilevest, aztán jó lesz, lesz pénz.” Nagyon megalázva érezte magát, hogy kérnie kell.

Egy pillanatig sem gondolkodtam, tudtam, hogy ez most nem kamu, itt tényleg helyzet van. Látszott rajta, hogy nem szokott koldulni, de most muszáj, mert már nagyon éhes. Nem volt kétség bennem, hogy most segítenem kell. 

Elővettem egy ezrest. „A jóisten áldja meg” – suttogta, mosolyogtam.

Vettem egy kávét, a bankpalota előtt mentem el újra. Ránéztem az üvegpalotára és szarkasztikus gondolataim támadtak. De a néni már nem volt ott, örültem, hogy nem kell többet koldulnia, ezer forint sok pénz, tudtam, hogy be fogja osztani és aztán jó lesz...

Majd jött egy második gondolat: Hány ilyen néni élhet még ma vajon Budapesten? Sok dolgunk van még...

Boróka